ŐSMOCSÁR

Gyermekkoromban békák brekegtek

Nyári ezüstös alkonyokon.

Az ő hangjukra ringott a nád,

S ringott bölcsőm is

Ez volt az éltető s az altatódalom.

Zengett völgy, berek, hegytető,

S némán őrizte ősdaluk

A két óriás mamutfenyő.

×

Tó helye most száraz, kihalt.

Várom tán a nád még kihajt?

Várom rezdülésük a nád között,

De jaj! Minden madár elköltözött.

Csak ő maradt ott némán

És most is egyre nő,

Szemlátomást magányos

Két bölcs mamutfenyő.

×

Amott füstszürke házak,

Minden csupa korom.

Ha visszaköltözne a tó,

Visszajőne a gyermekkorom.

Ha madárdaltól zengne

Erdő, bérc és orom

Visszaköltözne, -vissza

Édes gyermekkorom.

Becsukom szemem:

Néha még ma is hallhatom,

Távolból jő csupán

Képzelt éteri hangokon.

De jó nekem e zsongás

Érzem, sőt már tudom:

Egyszer még visszaköszön

Régmúlt gyermekkorom.

Récék, bíbicek szárnyán

Száll kérő sóhajom:

Telj meg, Te kiszáradt tó,

Éltető oltalom!

Telj meg hát könnyeimből!!!

S egy nyári hajnalon,-

Egyszer megint zengj újra

A békaszólamon!

S lelkünk evezhet rajtad

Ringató csónakon.

Jöjj vissza ősmocsár! Jöjj

Édes gyermekkorom!

epilog:

(Ti még látjátok:

Egyszer visszajő-..

A könnymocsár feléled,

Tó tükre visszanő,

Lesz benne újra élet,

Madárraj költöző,

Akkorra talán kérges

Törzsetek összenő.

Ti két öreg, hatalmas,

Ősmamutfenyő.)