ŐSMOCSÁR
Gyermekkoromban békák brekegtek
Nyári ezüstös alkonyokon.
Az ő hangjukra ringott a nád,
S ringott bölcsőm is
Ez volt az éltető s az altatódalom.
Zengett völgy, berek, hegytető,
S némán őrizte ősdaluk
A két óriás mamutfenyő.
×
Tó helye most száraz, kihalt.
Várom tán a nád még kihajt?
Várom rezdülésük a nád között,
De jaj! Minden madár elköltözött.
Csak ő maradt ott némán
És most is egyre nő,
Szemlátomást magányos
Két bölcs mamutfenyő.
×
Amott füstszürke házak,
Minden csupa korom.
Ha visszaköltözne a tó,
Visszajőne a gyermekkorom.
Ha madárdaltól zengne
Erdő, bérc és orom
Visszaköltözne, -vissza
Édes gyermekkorom.
Becsukom szemem:
Néha még ma is hallhatom,
Távolból jő csupán
Képzelt éteri hangokon.
De jó nekem e zsongás
Érzem, sőt már tudom:
Egyszer még visszaköszön
Régmúlt gyermekkorom.
Récék, bíbicek szárnyán
Száll kérő sóhajom:
Telj meg, Te kiszáradt tó,
Éltető oltalom!
Telj meg hát könnyeimből!!!
S egy nyári hajnalon,-
Egyszer megint zengj újra
A békaszólamon!
S lelkünk evezhet rajtad
Ringató csónakon.
Jöjj vissza ősmocsár! Jöjj
Édes gyermekkorom!
epilog:
(Ti még látjátok:
Egyszer visszajő-..
A könnymocsár feléled,
Tó tükre visszanő,
Lesz benne újra élet,
Madárraj költöző,
Akkorra talán kérges
Törzsetek összenő.
Ti két öreg, hatalmas,
Ősmamutfenyő.)