A KÖLTŐ

A költő sír, a költő nevet.

A költő egy lelki alkat,

Kit nem mindig értenek

meg az emberek.

Érzékenyebb,

képlékenyebb..

Időtlen lelke

szárnyakon lebeg.

A költő szenvedő,

Mert látja a jövőt.

Noha jelenben él

A múlt vezeti őt.

Számára nincs mikor,

De van meddig s miként.

A költő lelke fáj,

A költő szíve néz.

Szívével lát csupán,

Érzéssel lép halad,

Átúszik óceánt,

Átrepül kőfalat.

Ha szárnyat adsz neki,

Múzsája mind te vagy.

A költő álmodik,

Nem a földön halad.

Az út felett repül,

Átfér egy kulcslyukon,

Ne haragudj reá!

Elmereng lábnyomon?

A költő úgy szeret,

Ahogy tán senki se,

Ha szomorú szemed,

Megrepedhet szíve.

De ne feledd, hogy ő,

Ha nő, sebezhető.

Ha megbántják hervad,

Akár egy rózsatő.

De ha locsolgatod,

Lehet kősziklafal,

Még azon is kihajt,

Illata égbe tart.

S legyen bár férfiú-,

A költő lelke nő.

Mindig szerelmes és

Soha nem törtető.

S ha egyszer megszeret,

Őbenne ott maradsz.

Szomorú, mint az ősz,

S virágzik, mint tavasz.

2013.10.23.