AZ ÁRVALÁNYHAJ LEGENDÁJA

Egy tündér, aki a mély erdők és nagy sziklák övezte napos tisztáson született, minden teliholdas éjjel visszajár oda, s a telihold bűbájos fényénél fésülködik. Fésüli hosszú ezüstszőke haját.

Búsan árválkodik, mert egyedül érzi magát. Néha sír is. Ezek a könnyek a harmatcseppek gyöngyszemei, melyek ilyenkor belepik a tisztás virágait, füveit.

Szomorú szemeinek pillantásaiból keletkeznek az éjjeli pillék és repülnek tova a Telehold halovány fényében.

Hajnalra a Teleholdat felváltja a hajnalpír. A harmat-könnycseppek felszáradnak, már csak egy-kettő éri meg, hogy a kelő Nap sugaraiban szikrázhasson.

A tündér tovarebben, de fésülködése nyomán teli lesz a tisztás ezüstös-aranyos hajszálakkal. Ezek a réteken tengerként hullámzó árvalányhajak, melyekből a szél néha felkap egy-egy tincset és tovarepíti a messzeségbe.

Ha egy pásztor arra jár, a tisztás üde virágainak szépsége önkéntelenül is lenyűgözi, furulyáján őszinte bús dallamokat játszik olyankor s az árvalányhajak maguktól táncra perdülnek és libbennek a szélben.

Ha a pásztorfiú ilyenkor egy árvalány-hajszálat a kalapja mellé tűz és teliholdkor ráfúj háromszor, van esélye, hogy megpillantja a tündért. De vigyázni kell az ilyen találkozásokkal, mert ha egyszer is a szeme elé kerül, - a tündér szomorú csodás szépsége elvarázsolja őt,- s mindig keresni fogja azután.

Vándorolhat érte erdőkön, mezőkön, mély szurdokokon, hegygerinceken át, hogy újra találjon egy tisztást, amelyen az árvalányhajak libegnek a langyos koranyári szélben.