KILENC PERC A BÜKKÖSBEN.

Már a vadcseresznyék és kőrisek között fölfelé kanyargó ösvényen lehetett érezni valami ünnepélyességet. Ahogy fölértem a bükkös aljára, valami történt. Hogy mi történt, még nem tudtam, de tisztán és világosan éreztem, hogy a bükkös ma nem olyan, mint máskor.

Pont dél lett, mikor a hegytetőre értem. Mínusz tíz fokos hidegben tűzött a Nap. A szél hirtelen megállt és olyan nyugalom és békesség járta át az erdőt, amilyet csak fák között lehet érezni. Abban a pillanatban elkezdett szólni a harang az Angyalok Királynéja templomból. Hosszan, sokáig harangoztak. Fönt a legmagasabb bükkfa tetején egy vadgalamb tollászkodott a fényben. Körbe hallatszott a sok fekete harkály kopácsolása és a napmelegtől megnyíló bükkmakkok pattogása.

Az Idő megállt.

A végtelen szabadság, nyugalom és békesség érzése szétterjedt bennem is. Egy megbocsájtó, szeretet érzés lett úrrá mindenütt.

Nyugat felé még pára ült az ég szemében, de Keletről olyan tiszta kék szín koronázta a hegyeket, amilyen csak a tengerek partján van, de ott is csak néha,olyan kék, amilyen Mária kék szeme lehet.

A szikrázó Nap melegítette vállam s ahogy lenéztem a völgybe, megpillantottam a templomot, ahonnan a harang szólott.

Velem és a templommal pont egy vonalban állt a két mamutfenyő, szinte eggyé forrva. A fenyők mögött valami csillant. Talán csak délibáb volt, vagy egy fagyott könnycsepp a szememben, -de egy pillanatra megcsillant, és belém hasított a felismerés: a tó tükre volt az. A tóé, amely innen fentről tisztán látszott, amint a völgy legmélyebb pontján fekszik, és tudtam, hogy mindig oda folyik majd a víz. Vagyis ott mindig tó lesz, míg világ a világ. Hiszen ami mélyen van ott tavak keletkeznek, magasan pedig a hegyek őrzik, koszorúzzák a Jóisten könnycseppjeit a tavakat.

Még mindig harangozás foszlányit hozta a lég.

Egy fenséges, szinte kékes színű, sima kérgű bükkfa törzsének dőltem, aki hirtelen megszólított, de szavak nélkül szinte gondolatokkal beszélt. Ezt mondta nekem: "Látod, a tó is megtelik időről időre és a templom is újjáépült mindig, minden lerombolás után, sőt egyre magasabb, egyre nagyobb lett, míg végül itt áll, és már senki nem bánthatja többé, hirdetve a hitet, a fényt a magyarok déli harangszavát. Mi bükkfák is úgy állunk itt a tűző napon, mint egy-egy templom, hiszen tudjuk, hiába jön egy fűrész és hiába vág ki minket valaki holnap, csak idő kérdése és újra bükkös lesz itt, még nagyobb, még szebb, még öregebb..."-súgta a fa.

Ahogy álltam ott eszembe jutottak Wass Albert gondolatai "Az Üzenet haza" című verséből:

...mert erősebb a baltánál a fa, -új fű serken virradó tavaszra győzedelmesen. Ezek a mondatfoszlányok visszhangoztak fülemben az egyre halkuló harangzúgás ritmusára és akkor és ott, megértettem, hogy nincsen semmi baj: hiszen mi emberi lények, mi vagyunk a fák is,.. mi vagyunk a templom kövei,.. mi vagyunk az építő kezek, mi vagyunk a sziklák, melyek a Pannon tenger maradványait még mindig hűen őrzik itt e hegy tetején, és mi vagyunk a fenyők, a tó és a madarak is a csipkebogyók is, minden. Látszott, hogy a hegyoldalon egész meggypirosra, fényesre és mézédesre csípte a csipkebogyókat a fagy. Vérpöttyeikkel hirdetik, magukban hordozzák az egész nyarat, a beszívott Napfény melegét, szeretetét és megértettem, hogy szívesen adják át magukat táplálékul a madaraknak.

Megsimítottam az öreg bükkfát és felnéztem Reá.

Éreztem, lelkem a vadgalamb nyugodt tollászkodó alakja ott fönn a fényben és ekkor elállt a harangszó és még ünnepélyesebbé vált a Csend, és abban a pillanatban a Kelet felől érkező tiszta kékség egészen beborította az Eget, mint egy hatalmas átlátszó selyemkendő, amely felitatta a párát és elért most már egész Nyugatig és éreztem, nem vagyunk egyedül. Babba Mária velünk van.