ŐZ-SUTA

Ahogy a 200 éves bükkösben haladtam, nesztelenül, puhán szökellve fölfelé, megzörrent egy bokor. Odakaptam a fejem.5 méterre tőlem egy karcsú testű, fiatal őz-suta állt, hosszú nyakát kinyújtva, füleit lapátszerűen előrefordítva figyelt.Két hatalmas, sötétbarna szeme melegen csillogott.

Megálltam. Nem ijedt meg ő sem, hosszan egymás szemébe néztünk. Szavak nélküli beszélgetés volt ez.Tekintete bölcs melegséget sugárzott. Félelmei ugyanazok voltak, mint az enyéim. Két nőstény közös megértő pillantása idő és tér felett.

Ő most nyugodt volt és olyan, mint egy tükör. Megláttam a szemében önmagam. Azt éreztem: mit számítanak az emberi gondok. Mindig lesznek őzmamák és őzifjak, akik tovább viszik a sors fonalát. Gombolyítják az esendő, mégis nemes tartású lelkek energiáit. Még akkor is, ha mindjárt egy lövés dörren s testünk lehanyatlik, hiszen az csak az Idő játéka. Lelkeink halhatatlanok. Lényünk lényege nem függ kortól, időtől, -s nem futhatunk versenyt az idővel,- hiszen az idő nem létezik, csak mi létezünk, mindig máshogy és máshol, de lényünk egy közös rezgés. Végtelen szeretetet küldtem felé.

Hosszú és boldog életet kívántam Neki, pedig éreztem valahol legbelül: nem látom többet talán... Mégis, ahogy elvált tekintetünk, tudtam: reá mindig emlékezni fogok, ha arra járok. Belém épült ez a pillantás örökre.

S ahogy felértem az öreg bükkösbe, különös dolog történt: a száraz avar sem zörgött már lépteim alatt, karcsú lábakon iramlottam, vagy siklottam hangtalan, a rigók sem tértek ki előlem, s a fejem felett keringő ölyv sem vett észre. Amikor a nedves szurdokba ereszkedtem, éreztem izmaimban az őz szökellését, szemeimben azt az aranybarna csillogást, amely azt üzente: érdemes az ilyen pillantásokért élni.