A SZERTARTÁS

(helyszín. Közép-ázsia, Mandzsar törzs, 5 fős expedíció (4 férfi, egy nő)

Már három napja a Közép-ázsiai Mandzsar törzsnél tartózkodtunk, mert expedíciónk útvonalát mindig megakasztotta valami. Most a hirtelen leesett 65 cm-es hó gátolt a továbbjutásban bennünket.

Az ottani mandzsar gyerekek úgy látszik megszokták a május végi kemény fagyokat és havat, mert egykerekű hernyótalpas biciklivel mentek az iskolába, szép sorban egymás után, ugyanazon a nyomon. Reggel a farkasoktól sem tartottak, amik inkább szürkület felé húzódtak a falu közelébe, mert éjszaka mínusz 30 Celsius-fok is lehetett, a nagy hó miatt pedig nem tudtak vadászni. Ilyenkor az emberek fáklyákat gyújtottak a kertek végében, a kutyák pedig vonyítottak. Nem úgy, mint a magyarországi kutyák, -máshogy, mint amikor közvetlen halálos veszélyt éreznek.

Emlékszem, ilyen vonyítást csak a pit-bulllal szembesülő német-juhásztól hallottam a budapesti utcán. A szerencsétlen eb a gazdájához rohant, aki felkapta (legalább 80 kg) és a magasba emelte hősiesen a támadó bull-terrier elől. Akkor talán mindketten (a gazda és kutya) szerettek volna nem látszani, megszűnni, de ez nem sikerült. A kikerülhetetlen vészhelyzetekben, főleg, amikor valakit védelmezni kell, az emberek hihetetlen, addig sosem tapasztalt bátorsággal tudnak szembenézni az ellenféllel, amely bátorság csak a kicsinyeit védelmező anyaállatra emlékeztet. Odahaza a nagyvárosi életben is elég egy aprócska történet, hogy kimozdítsa előhozza belőlünk- az állatot, akinek kontaktusa van valamely külső erővel. Ilyenkor mi is kapcsolatba lépünk ezzel és ezt az erőt használjuk. Az itteni emberek mások. Ők ezen energia rendszeres használata nélkül nem is tudnak élni, szoros kapcsolatban vannak vele.

Hosszú volt az út. Ahogy vonultam, most vettem csak észre, hogy még mindig szól a harang, már legalább 20 perce. Úgy megszoktam, míg elkalandoztak a gondolataim, -nem is vettem észre a lüktetését-.

Ilyen sokáig távozik egy lélek. A falu egyetlen templomának egyetlen harangja egy idős nőért a neo-sámánpap édesanyjáért szólt, aki a farkasok áldozata lett hajnalban. Az asszony a falu szélén lakott, és kerítés nem lévén, csak a karámoknál- bemerészkedtek kertjébe a farkasok. A sámán anyja, különös asszony volt. Ismerte a gyógynövények titkait és kuruzslással gyógyította a falubelieket. Értett a szuggesztióhoz is. A középkori Európa néhány országában biztosan boszorkányként máglyán végezte volna, de itt nagy hasznát látták. Az állatok nyelvén is értett, sok kecskéje és más karámban tartott állata volt. Ezek vonzhatták a farkasokat a közelébe.

Ahogy az ijedt, kétségbeesett kecskevonyításra kiszaladt éjjel, és hősiesen védelmezni próbálta állatait, úgy érte a halál. Nem egy farkas volt, hanem négy. Ilyenkor körbekerítős módszerrel egyszerre támadnak. Az öregasszony tudta, hogy eljött az ideje, de ezt természetesnek fogta föl. Előző nap fáknál és köveknél áldozott az Istennek. Tiszta volt. A vasvillás szomszédok már elkéstek.

Hajnalban a sámánfia összeszedte a maradványait és megkezdődött a temetési szertartás. A szertartáson három ember vehetett részt, a zsolozsmázó énekesasszony, a sámánpap és az a 14-30 év közötti nő, akinek születési időpontja egybeesett, vagy legközelebb állt a sámán-anya, a halott halálozási időpontjához. Volt, hogy távolabbi falvakból tudták csak előhozni a keresett személyt. A falu lakossága kb: 150 főből állt. A születéseket is a sámánpap vezette le, mindenkiről pontos adatokat följegyezve, a vendégeket -ez esetben bennünket- beleértve mindenkire vonatkozott az a szertartáspont.

Május 24. lévén (pont aznap hajnali fél hétkor volt a 25. születésnapom), így nekem kellett részt vennem a szertartáson, amely a pici négyzet alaprajzú templomban (kb. 3m x 3m) kezdődött.

Falai piszkosfehérek voltak, minden berendezése a templom bejárattal szembeni bal felső sarokban lévő harang volt. A baloldali falon egy polcszerű kőperem futott végig, erre helyezett a sámán egy biciklisárvédőből és világító lámpákból álló furcsa tárgyat, mely mögé a halott maradványait, fontosabb csontjait erősítette. Az őszülő, negyven év körüli sámán ünnepi öltözetben jelent meg, amely egy zsinórokkal összefűzött sötét kabát volt, alatta földig érő hófehér vászonszoknya-ruhával. A törzsbélieknél nem látott világoszöld szeme volt, rezzenéstelen arccal végezte a szertartást, csak felgyűrt ujjú barna alkarján mozogtak az izmok.

Az én ruhám is csak egy hófehér lepedőszerű vászon volt, amely földig ért és teljesen körbefogott. Lábamra bőrbocskort erősítettek. A halott jobb oldalán kellett állnom, a zsolozsmás asszony a sámánpap és közöttem helyezkedett el. Sötét templomban csak a biciklilámpák világítottak. Melyeket a pap egy vörösréz tálból kézzel spriccelt a halott maradványaival együtt. A piros-sárga fényben a szenteltvízcseppek megtörve szikráztak és gurultak alá. Közben az énekes asszony ismerős szavakat mormolt. Hasonlókat ahhoz, amit óvodás korunkban szavaltunk a varázslós játékaink közben: Ab-bra-ma-tra-hbra-ha-ma. Itt bizonyosan éreztem, hogy nyelvrokonok vagyunk, hiszen kik viszik tovább az ősi-pogány szavakat a történelem folyamán, ha nem a gyerekek, az idővel értelmüket vesztő, de formailag hitelesen megmaradó bújócska-kiszámolókkal, mondókákkal stb. A szavakat nekem is félig mondva, félig énekelve mormolni kellett és ez semmilyen nehézséget nem okozott. Mintha betanult szöveget mondtam volna, egyszerre ejtettük ki a szavakat a zsolozsmás asszonnyal.

A sámán a vastag harangzsinórhoz erősítette a világító-csillogó halottat és amikor sikerült belengetnie a harangzsinórt, elengedte és levette a kabátját. Ez a halott lelke, amely most már egyedül lengeti a zsinórt és kongatja a harangot. Az egész falu ilyenkor abbahagyja, amit éppen csinál, a templom köré gyűlnek.Tudják, hogy a halott lelke most búcsúzik. A sámánasszony lelke pedig a zsolozsma mormoló hangján keresztül a harangzúgás által az aznap született, kiválasztott ugyanolyan nemű személybe költözik, akiben tovább él, akinek megváltoztatja az életét, aki átörökli azt a spirituális tudást, amit a törzs öreg sámánasszonya a sámánpap édesanyja birtokolt.

Így jelölődnek ki az újabb sámánanyák, akiknek az elsőszülött fiúk lesz majd az újabb sámánpap. A születendő gyermek apja pedig az akkori sámánpap kell legyen.

Ezeket megtudva és a természet törvényeinek engedelmeskedve, mert egy ilyen természeti népnek saját törvényei vannak-, szó nélkül vonultam a sámánpap előtt a feldíszített ajtajú sátrába, melyet direkt erre a célra nekünk- állítottak az egyik szent domb keleti oldalán a forrás mellett. Mert itt a helye. Vonultunk, amíg fehér ruhánk a fehér hóval egybeolvadt és eltűntünk az ünneplő falubeliek szeme elől. Vonultam elfogadván az axiomákat, -előállva a következő szertartáshoz, mely előkészíti az eljövendő életem.