AZ APÁCÁK

Napos tisztás. Közepét fehér ösvény szeli át. Két oldalán erdő. Kaszált szénaillat. Az ösvény egy dombtetőre vezet. Te futsz. Már régen futsz. Túl vagy a fizikai fáradtság holtpontján, élvezed a ritmikus ugrásokat. Zerge vagy, vagy inkább sasmadár, nem is futsz többé, repülsz. Most érsz ki a tisztásra, minden fizikai érzéstől mentesen szállsz. Megpillantod, hogy az út közepén 7 fehér ruhás alak áll. Elállják az utat, de messze vannak még.

Az ösvény közepén hét apáca áll, fehér, kékszegélyes ruhában. Kiáradtak talán az erdei kápolnából virágot szedni, Napot szívni, levegőt harapni. Ők is megpillantanak. Lassan két oszlopba sorakoznak, hogy mire odaérsz, utat nyissanak, ne kelljen lassítanod, ne kelljen megtörni ugrásaid ritmusát. Észreveszik, hogy te is nő vagy, meglepődnek, mintha nem láttak volna még fekete futónadrágos fiúsan izmos női alakot. Belegondolnak, hogy ők is szeretnének futni. Mosolyognak, átfutsz közöttük, majd érzed a hátadon csodálkozó pillantásokat. Köszönsz, nem tudod hogyan; szavak helyett a szemeddel inkább. Visszaköszönnek különös ismeretlen ősi nyelven szólnak. És érzed, hogy azt küldik: Isten vigyázza lépteid. Pár ugrás után felérsz a dombra, ahonnan belátni az egész tájat s innen az erdőszélről mersz csak hátrapillantani. Integetnél, de furcsa dolog történt: A tisztás üres, de valami különös fény dereng az ösvény közepén. Egy darab a Napból. Lelkek fénye, melyek vigyáznak reád. Egy másik idősíkból. Ez biztonsággal, csodálattal tölt el.