Egy művész azáltal, hogy fest, rajzol, ír, illusztrál, vagy éppen szobrot alkot, a legbelső világát hozza felszínre. Amikor mindezt egy tárlaton, vagy egy könyvben kiállítja, megmutatja másoknak, olyan bizalmas és személyes világba vezeti be a nézőt, ahová egyébként az idegen nem juthatna el, ami rejtve maradna mások szeme előtt. Hiszen minden mozdulat, minden ecsetvonás, minden szó árulkodik -az alkotás nézőben kiváltott mondanivalóján és hatásán kívül- az alkotó személyiségéről is.

Mi az a kényszer mégis, ami egy alkotásvágytól fűtött művészt elindít az alkotások megosztásához vezető ösvényen? -kérdezem magamtól-

Ennek több oka is lehet. Részemről, soha nem szerettem személyes festményeimet kiállítani, mai napig ódzkodom a kiállításuktól. Viszont egy könyv esetében, amely akár több ezer ember számára készül,- a szent cél érdekében, át kell esni a tűzkeresztségen. Az alkotó ilyenkor közvetítővé kell váljon bennem és felülírva saját személyét el kell jusson odáig, hogy a célközönség, adott esetben gyermekek részére illusztrált könyvet úgy tálalja, hogy mindez a könyv írójának mondanivalóját ne elnyomva, hanem kiemelve, az olvasók számára felszínre hozandó tanításokat segítve mégis a saját ecsetjén, értékrendjén keresztül szűrve jelenjék meg. Ezért lehetséges, hogy különböző témájú könyveket különböző stílusban illusztrálok. Számomra egy portrészobor elkészítése esetében is az ábrázolt személy lelkének megjelenítése emelkedik mindenek fölé. Mindez azért, hogy az illusztrált mese, vagy az ábrázolt személy lelki mondanivalójának esszenciája sok emberhez eljusson, szellemiségével tanítson, segítsen.

Ebben a művész lelki alkata, a reá hatással lévő tanítók, a felelősségérzet és a megérzések is központi szerepet játszanak.

Az örök gyermeki lélekről:

Egy könyv illusztrálásakor az ember -mint egy fehér abroszt- kiteríti a lelkét mások elé. Ezen a szégyenlősségen, félelmen túl kell esni ahhoz, hogy őszinte, szívből fakadó illusztrációk szülessenek. A gyermekek ugyanis még őszinték és ártatlanok. S ahhoz, hogy hozzájuk érdemben szólni tudjunk, az ő nyelvükön kell megszólalnunk. Az az ember, aki egész életében rá tud csodálkozni a világra, az az ember lelkében megtartja gyermeki lélek tisztaságát. Az az ember érző és jól tudja felmérni a valódi értékeket. Szerencsére az utóbbi években sok ilyen emberrel találkoztam. Ha rájuk gondolok, kimosolyog a Nap a szívemben.

Előbb utóbb a nyomor és szegénység ráébreszti az embereket, hogy csak lelki síkon érdemes értelmezni a világot, hogy az emberi kapcsolatokat kellő tisztelettel, gondossággal ápolnunk kell. Hogy a kapcsolatok valóban az égben köttetnek. Hogy az őszinteség és az önzetlenség, az önfeláldozó kitartás az igazság mellett olyan erények, amelyek nem csak Wass Albertet, Mindszentyt, Széchenyit tették naggyá, hanem mindannyiunkban fölébresztik a szunnyadó Széchenyiket, Wass Alberteket, Mindszentyket... a saját lelkünk nagyságát.

A felelősségről:

A gyermekek most is ugyanolyan ártatlanul és tisztán születnek, mint 100 évvel ezelőtt, vagy akár több ezer évvel ezelőtt. Csak rajtunk múlik, mennyire tudjuk őket megtartani ebben az értékrendben, hogy a szó legnemesebb értelmében emberré váljanak. A psziché alkotó tulajdonságát gátló szorongásoktól megszabadulva, lélekben kiegyensúlyozottakká legyenek s így tetteikkel is gazdagítsák egymás szellemét s az egész világ jövőjét.

Pósa ebben a szellemben alkotott. Az ő verseit csakis ebben a szellemben szabad illusztrálni.

A lelki barátok és az a sok ember, aki könyveimet ismeri, érdemesnek tartja gyermekének felolvasni, de akár személyesen nem is ismerjük egymást, ők is valahol, valami szellemi síkon erősítenek szeretetükkel.

A tanítókról:

Nekem többek között Pósa, Wass, Mindszety, Radnóti és Széchenyi is a tanítómestereim. Valamennyiükről készítettem lélekszobrot már. A szobrok készítésekor annyira belemélyedek személyiségükbe, írásaikba, alkotásaikba, hogy ezáltal rengeteg ajándékot kapok Tőlük. Amikor egy-egy ilyen ember lelkületével foglalkozom hónapokon, akár éveken keresztül, gyakran észreveszem, hogy előbb-utóbb velem is hasonló dolgok történnek meg, melyeket velük kapcsolatban megéltem az elmélyedés kapcsán. Hasonló dolgok kicsiben. Vagy inkább észreveszem azokat a dolgokat, melyek mellet elsiklottam eddig.

...de a kiválasztott híres alkotókon, filozófusokon, írókon, költőkön kívül a saját sorsunk fonala vezet minket, -csak egyszerűen: embereket- egymás ösvényére, akik hogy ha észreveszik, igazi tanítókká válhatnak egymás számára. Így egy-egy műalkotás létrejöttében több ember is közreműködhet, még akkor is, ha nem tud róla. Az ilyen tanítókkal való találkozás a legszebbik ajándék.

S abban, hogy ne menjünk el egymás mellett, segítenek a megérzések:

A megérzésekről:

A Gondviselés vezet bennünket, csak hagynunk kell. Ez a felismerés indított el a művészet útján, egy a dédapámmal megtörtént különös történet kapcsán.

A megérzések működnek, csak hinnünk kell bennük.

Telepátia létezik, csak fel kell ismernünk s mindig nyitva kell hagynunk egy kiskaput a lelkünkön, hogy megérezhessük mások felénk szálló üzenetét.

Ezáltal egy közös tudatalatti világba lépve segítsük egymást és gyermekeinket át azokon a buktatókon, amelyek még előttünk állnak, hogy eljussunk a fény felé, mely megvilágosodott fényben és szeretetben megmentjük gyermekeink lelkét, családjaink jövőjét, kultúránk lényegét és az egész világunk sorsát.

Ennek az utazásnak a lelkekben kell végbemennie. A gondolkodásunk fizikai síkjától való elszakadás fog rávezetni bennünket a helyes útra, generációkról generációkra. Kézen fogva könnyebb lesz.

Gábor Emese

2014.02.08.