Ha a művész neveltetéséből eredően vagy akár a vallások -amúgy művészetet ihlető, sőt alkotásokra ösztönző- üzeneteit félreértelmezve a bénítóan bigott értékrendet követi, kiöli magából az intuíciót s az ösztönös megnyilvánulásokat, s nem bír többé alkotni.

Olyan ez, mintha a madárnak megkötnék a szárnyait. Tudja, hogy tudna repülni, de mégsem lehet. Azután egy hosszabb idő után a szárnyai elgyengülnek, elsorvadnak a gúzs alatt, s ha újra szabadok lennének sem bírnák levegőbe emelni többé a testet.

Miért van ez így? A rosszul értelmezett és rosszul megélt neveltetésből eredő bűntudat gátat szab az alkotó szabadságnak. Az alkotás alapja ugyanis a teljes szellemi szabadság, a bűntelenség érzése, az intuícióra (megérzésekre) való teljes hallgatás s ráhangolódás másokra, vagyis az empátia. (A pszichotikus vagy neurotikus alkotások nem az abszolút eszme gyarapítói, hanem hasznos terápiás öngyógyító folyamatok, vagy kényszerek: tört életek képei)

Az alkotás alapja még az ösztönök vezérelte kreativitás, mely ösztönök a látó-ember látását adják ahhoz, hogy a tudat megfelelően tudja transzformálni, leképezni a föntről és más emberek szelleméből ill. az archaikus és regresszív tudattalanból előbújó képet. Melyet végül a szellem koordinál a célközönség felé. A szellem bújtatja új ruhába, s nyirbálja meg a szakállát, hogy az adott társadalmi és kulturális követelmények között is megmaradjon eredeti őszinte valóságában, de mégis túlélje az előítéletek szabta gátakat. Ha az alapokból kimarad az ösztön és az intuíció, helyükre automatikusan gátlás és félelem kerül, az alkotás hiteltelenné, erőtlenné, hamissá és/vagy manipulatívvá válhat s innentől kezdve nem működő alkotásokról beszélünk. Ha az alkotóból kihal (vagy kiöli, elfedi magában) az ösztönt, az intuíciót és az empátiát, nem nyílhatnak meg a mélytudati kapuk az illusztrációk és festmények esetében és nem készülhetnek lélekszobrok, csak lényegtelen, lélektelen formák. Az ilyen formáknál pedig a természet valamennyi formája tökéletesebb.

Gábor Emese