Önéletrajzi írás (nem szakmai!)

Gyermekkoromban mindig fiús játékokat játszottam. Indián voltam, fára másztam, rövid hajamban madártollak libegtek, sebes térdeim varak díszítették. Zsebeim mindig tele voltak színes kavicsokkal, csigaházakkal. Ha megkérdezték mi leszek, ha nagy leszek, azt feleltem (habozás nélkül és komolyan): ősember. Később pedig: régész. Sokat ástam e miatt. Ismeretlen eredetű csontokkal és vasakkal megrakva tértem haza

Iskolába nem szerettem járni. Az ünnepségeken szorított az úttörőnyakkendő és már az elején a szovjet himnusz alatt -kivétel nélkül mindig- elájultam. Ilyenkor kivittek az udvarra, lefektettek egy padra. Amíg a többi gyerek bent állt a tömegben én a madárcsicsergős udvaron remekül éreztem magam.

Gyűlöltem a parfümszagot. Buszon és autóban is mindig hánytam. Így minden nap, amikor művészi tornára kellett járjak hánytam a Moszkva térig, meg visszafelé is egyszer.

A lakásban megéreztem, ha a szomszéd bácsi bekapcsolta a televízióját. Egy különös magas és idegesítő hang búgott olyankor a fejemben. Azóta is kerülöm a buszokat és nem bírom a tévét.

Különc voltam. Egyedül szerettem csatangolni erdőn-mezőn. Kóbor kutyacsapatok voltak a kísérőim. Gombát vagy rég elásott kincseket kerestem. No meg rajzolni szerettem.

Egyszer télen hazavittem egy fagyott pockot a kezemben. Tavaszig egy befőttesüvegben aludt, majd ugyanott eresztettük el.

Mindig izgattak a kerítések. Számomra a kerítések azt jelentették: valami, amin át kell mászni. Így többször kaptak cseresznyelopáson. Egyszer még slaggal is meglocsoltak.

8 évesen gombamérgezésem volt. A kórházban nem hitték el, hogy nem mérges gombát ettem. A nagymamámmal szedtük, aki jól ismerte a gombákat. Este tojással el is készítette. Természetesen gyomorrontást kaptam a zsíros, nehéz ételtől. Ekkor egy kiskanál Napóleon konyakot adott gyógyszernek. Ő nem ivott. Csak én lettem rosszul. A kórházban nem értették mi történt. 8 napig feküdtem bent. Egész más típusú mérgezéssel kezeltek. Ezalatt eldöntöttem, hogy majd én kitalálom, miért csak én kaptam mérgezést. Bekértem az összes létező gombaismereti könyvet és rájöttem. Tintagomba-alkohol, diszulfirám típusú mérgezésem volt.

Ekkor eldöntöttem, vagy soha többet nem eszek gombát, vagy pedig megismerem őket és gombaszakértő leszek, hogy ne kelljen többé tudatlanul, félelemben élni. Ez utóbbi iskolát el is végeztem. Már több, mint 20 éve oktatom és vizsgálom a gombákat.

Már pár éve írtam verseket, amikor a ’90-es évek elején volt egy testenkívüli élményem egy baleset kapcsán. Kívülről láttam magam, ahogy véresen forgok körbe-körbe. Nem tudtam, ki az. Nem ismertem meg a saját testem-arcom s bevallom nem is volt szimpatikus az illető. El tudtam olvasni az angol feliratot a pólóm hátulján és a könyvespolcokon lévő többszáz könyvet mind ismertem egyszerre.

Zavart a vérző alak, meg akartam szabadulni tőle, ezért úgy döntöttem, kirepülök a csukott ablakon. Ekkor jött a külső segítség, majd visszaszálltam a testembe. Azóta megint benne vagyok, csak álmomban szoktam repkedni: hatféleképpen, különböző úszó és szárnycsapó mozdulatokkal, de van olyan is, hogy csak az ujjaim mozgatva.

Az asztrológusok szerint 10 bolygómból kilenc a levegőben van. Ez nem tudom, mit jelent, ilyenkor furcsán néznek.

A legelső festményeimen soha nem festettem embereket csak kopár fákat és sziklafalakat. Azután egyszer csak portréfestő lettem. Innentől már csak az emberek lelke érdekelt.

A kedvenc könyvem Wass Albert Funtinelli boszorkány. Hatszor olvastam. Fiatalon mindig egy öreg Radnóti kötet lapult a zsebemben. Néha itt-ott kinyitotta s akkor és azt olvastam, ahol épp kinyílt. Mostanában József Attilát vagy Sík Sándort olvasok. Shakespeare szonettjeit fordítani szeretem. A cselló velem együtt nőtt, így mindig csak nehezebb volt cipelni. Aki látott gyermekként, messziről megismert. Hátamon nagy táska, kezemben nehéz cselló. 26 évig csellóztam. Mozart Requiemje é s Pergolesi Stabat Matere illetve minden, ami Bach kedvemre való.

Egy időben bejártam a pszichológia tanszékre hipnózisórákat hallgatni. A személyiségpszichológia, a hipnózis és a grafológia azóta is érdekel. Akkoriban kedveltem Eric Fromm és C.G. Jung írásait is.

Azóta államvizsgáztam grafológiából és diplomás grafológus és rajzelemző lettem.

Minden reggel puliszkát szem, mint a hegyi pásztorok. Forrásvizet iszom és naponta kb. egy órát futok vagy táncolok.

Soha ki sem próbáltam a dohányzást. Gyűlölöm a füstöt.

Az étkezés nem lényeges számomra. A tiszta levegő annál inkább.

A fákkal szoktam beszélgetni, az erdő az igazi otthonom. Van, hogy odajönnek hozzám az őzek és a nyestek is. Az erdő mindennap változó illata lenyűgöz. Tavasszal a zsenge hóolvadás szaga, nyáron az ernyedt, zöld levél és gombaillat, ősszel a korhadó avar, télen pedig a csípős fagyszag...és mindez napról napra, sőt napszakról-napszakra változik erdőtípustól függően.

Szeretem az embereket. Azokat is, akik félnek, gátlásosak, csöndesek és befelé fordulóak.

Sri Lankán megismertem a buddhisták szemléletét. Nem sietnek, csak nézik az óceánt. A horizonton felkelő napot.

A kapkodást, sietséget nem szeretem. Minden pillanat szent.

Szeretem megélni ezeket a szent, ihletett pillanatokat és nem halogatni, mert a halogatás az életben s az alkotásban is halált, a megélés pedig életet, születést jelent.

Egy időben stoppal jártam Dél-Angliát. Kőkörök és Ley-vonalak után kutatva, s egyszer egy gumimatrac után –melyet bevitt az apály szele a tengerbe-, beúsztam a Lamanche csatornába. Szinte tépni lehetett a hínárokat minden tempónál. A matracot felkapta a szél és egyre beljebb szívta az apály. Engem is. Másfél óra befelé úszás, hínártépés után már azt sem tudtam, melyik partszakaszról jöttem. Sötétedni kezdett. Teherhajók húztak el a közelemben. Ekkor: talán életemben először: feladtam. Addig soha nem adtam fel semmit. Számos szallagszakadásom bizonyítja ezt. Inkább szakadt, tört a csontom, az akaratom erősebb volt.

Ma már egészen másként van.

Feladtam a versenyt, feladtam a célom. Visszafordultam, matrac nélkül. Azóta azt tartom, hogy feladni tudni kell. Ha egy lépéssel a cél előtt is, akkor is.

A türelem és a lemondás két fontos erény, melyet azóta tanulgatok...tanítóm a Gondviselés.

Hát ennyi.

A családról nem írok, az tabu.

A többi meg nem fontos.